A  KIS TENGERÉSZ...

 

Főőőld ! ! ! – ordította a tengerész a társainak, mikor hosszú-hosszú

tengeri utazás után megpillantotta a száraz földet. Ebben az ordításban benne volt minden. A megkönnyebbülés, a felszabadultság, hogy ismét Földet érezhet a lába alatt.Tisztelete és szeretete jeléül a tengerész partot érése után megcsókolta az

Anyaföldet. Az “Anyaföld” elnevezés is biztosan a tengerészeknél

fogalmazódott meg. Mert jelentőségét, fontosságát hozzájuk foghatóan senki nem érezhette. Az Anya Föld elnevezés kifejezi azt az érzést is, hogy “hozzá” megérkezni olyan, mint mikor az ember haza megy a szülői házhoz. A szülő Anyjához.

Mert az ember számára az Anya és az Anya Föld egyformán fontos. Mindkettő az életünket jelenti. Létezésünk nélkülük elképzelhetetlen.

De ugyan így elképzelhetetlen az élete a többi Földön élő társunknak, akikről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. Pedig életünk misztériumába ők is beletartoznak, nélkülük nem tudnánk azok lenni, akik, amik vagyunk. Az állatokról van szó.

Elmondom azt az esetet, hogy néhány évvel ezelőtt milyen találkozásom volt egy “Kis Tengerésszel”. Aki a sors ajándékaként nálunk kötött ki egy rövid időre. Aki nálunk találta meg azt a biztonságot jelentő partot.

Kertes házban lakunk. Ez nagyon jó lehetőséget ad arra, hogy a

környezetünkben élő állatokkal közelebbi ismeretségbe kerüljünk. Ami természetesen abból áll, hogy mi rendszeresen vendégül látjuk őket. Főleg a téli, hideg időben. Persze, ha néhány napra javul is az idő, akkor sem hagyhatjuk abba a vendéglátást, mert kikövetelik maguknak. És, hogy milyen sokan lakják környezetünket, különösen ősszel, lombhullás után tapasztalhatjuk, amikor már nem tudnak a lombok között elbújni. Aki hasonló helyzetben van, az már tapasztalhatta, hogy ezek a madarak – vadgerlék, fekete rigók, a kis szürke eminenciások, a verebek, a sokféle cinkék, - milyen hűségesek tudnak lenni. Szinte óramű pontossággal várják a finom falatokat. Ha valami miatt elfelejti az ember a vendégül látást, azonnal sereges megjelenésükkel jelzik, hogy: “éhesek vagyunk!” És bármily hihetetlen, de mindegyik madár – a legkisebbek is! – felismeri az embert.

Ez sokáig felfoghatatlan volt nekem, ma már természetes. Mint ahogy az is, hogy nem engednek “kéz közelbe” de nem is repülnek el ijedten, ha meglátnak. Csivitelnek, turbékolnak és várakoznak. Azt már nem is említem, hogy a fekete rigók milyen “hálaadó koncerteket” adnak a nyári estéken. Azért, mert segítséget kapnak parányi életük fenntartásához.

Egyik reggel – mikor az újságért mentem a kapunál lévő leveles szekrényhez, – az ajtón kilépve - szembe jött velem egy gyönyörű, színes tollazatú galamb. Először azon lepődtem meg, hogy milyen szép színes, a vadgalambhoz képest kétszer akkora, másodszor, hogy milyen határozottan jött szembe velem a járdán és nézett a szemembe! Hirtelen azt sem tudtam, mi történik. Ilyen találkozásban még sohasem volt részem.

Hogy egy gyönyörű szép galamb jöjjön hozzám, nézzen a szemembe……ahogy mondani szokták, csak épp meg nem szólalt. Lehajoltam hozzá, kérdeztem valamit Tőle, de, hogy őszinte legyek – az Ő határozottságával ellentétben – nagyon sután viselkedtem.

Megilletődöttségemben nem tudtam, hogy mit is kell ilyen helyzetben csinálni. Először azt hittem, hogy valamilyen házi galamb, aki megsérülhetett. De olyan kecses, “áramvonalas” volt, hogy gondoltam, mégsem lehet házi galamb. Ekkor megpillantottam a lábán egy jelző gyűrűt, amelyen RO betűk, és egy négyessel kezdődő szám volt olvasható.

Egy postagalamb volt.

Közben a kis újdonsült ismerősöm ott tipegett előttem. Simogató szándékomra arrébb rebbent. Arra is gondoltam, hogy megsérülhetett, azért szállt le. De mozgásával ezt az elképzelésemet nem igazolta.

Kiabáltam a Nejemnek, hogy jöjjön gyorsan, mert ilyen szép galambot még nem látott. Kijött, és míg csodálkozott és beszélt a vendégünkhöz, bementem, és egy marék kukoricát hoztam

a kis jövevénynek. Leszórtam elé, Ő pedig, mint aki rég nem evett, gyorsan nyeldeste a kukorica szemeket. Egy kis tányérba tettünk Neki vizet és abból is jókat kortyolgatott. Utána felrepült a házunk mögött lévő hatalmas fenyőfára. Én pedig leültem a gépem elé, és – utólag már biztosan tudom – egy megoldhatatlan feladatot akartam megoldani. Kideríteni, hogy kinek hiányzik a galamb.

Nem részletezem telefonálásaimat, különböző próbálkozásaimat, hiszen felesleges lenne,

Még két napig tartott a vendéglátás. Általában egyszer evett egy nap, de, ha kimentem az udvarra, mindig jelezte, hogy “itt vagyok!”. Néha beszélgettünk, ami abból állt, hogy én beszéltem hozzá, ő pedig felváltva, hol az egyik, hol a másik szemét fordította felém. De mindig rám nézett. A szemembe.

Harmadik napon is megtörtént a reggeli táplálkozás. Néhány óra múlva kimentem valami miatt az udvarra, és szememmel kerestem a Kis Barátomat. Nem találtam. Forgolódtam, hogy merre lehet? Pár pillanat múlva a második szomszéd házának kéményén megpillantottam. Ő is észre vehetett. Felrebbent a

kéményről, és én még olyat, amit a galamb produkált, nem láttam.

Két hatalmas hurkot irt le, szinte szárnycsapás nélkül. Bemutatva, hogyan tud repülni. Hogy milyen jó erőre tett szert az elmúlt napokban. Egy pillanat alatt közel olyan magasan volt, ahol a fecskék szoktak vadászni. Pár pillanat múlva, mint egy vadászrepülőgép, szinte zuhanva vette célba a helyet, ahol álltam, és mégis puhán landolt mellettem, a kőkerítésen.

Lenyűgöző volt. Tipegett néhány lépést, rám nézett, és még fel sem ocsúdtam az előbbi látványtól, mikor felrebbent, és számomra – csak néhány szárnycsapást végrehajtva – hatalmas sebességgel felrepült és egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Később rájöttem. Elköszönt és hazament.

Ez néhány évvel ezelőtt történt. Azóta is sokat beszélgettünk Róla, hogy miért és hogyan történhetett az a látogatás. Miért választott minket a kis Tengerész. Hiszen az utcánk mindkét oldalán kertes házak vannak...

Azt megfejtettük, hogy éhes és fáradt lehetett a Kis Vándor, valószínűleg messzi utat kellett Neki megtenni. És, hogy miért nálunk pihent meg?

Egy tudós az általa írt könyvben a világunk egyik hatalmas rejtélyének megfejtéséhez közelít az állatok viselkedésének vizsgálata alapján. Azt fejtegeti, hogyan tudnak meg előre különböző dolgokat az állatok.

Az alapján most már tudom, legalább is gondolom, hogy az állat azt is érzi, hol fogadják szeretettel. És, ha belegondolunk, ez semmivel sem nagyobb csoda, mint az, hogy GPS nélkül közlekednek a világban. Térkép, és helyismeret nélkül. Amire mi nem vagyunk képesek. Ez azt is jelenti, hogy sokkal többet tudnak rólunk és a Világról az állatok, mint mi azt gondolnánk. Mert tudósaink csak most próbálják megfejteni azt, amit ők, az állatok természetes módon gyakorolnak nap, mint nap. Azt is jelenti, hogy a Földet ők is sajátjuknak érzik.

Sokféle állattörténetből ismerünk olyan eseteket, melyek azt mutatják, hogy Világunkat, Földünket jobban ismerik, mint mi, akik kineveztük magunkat a legértelmesebb fajnak. Ami nem baj. De, ha már ezt tettük, akkor viselkedjünk is úgy a Föld minden teremtményével szemben, mintha tényleg mi lennénk a legértelmesebbek. Szomorú viszont, hogy a hírek alapján egyre kevesebb azon élőlények száma, melyeknél értelmesebbnek mondjuk magunkat.

Mert Isten ugyan megátkozta ezt a Földet,

- "Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban" -

de csak akkor lehet “átkozottul szép”, ha valamennyien együtt vagyunk - maradunk - rajta.