Az én Nagyapám...

Az alábbi kis történet igaz. Szólhat bárkiről, aki az írásban szerepel. A cím alapján szólhat rólam, vagy Nagyapámról.

Szándékom mégis az, hogy Apunak állítsak emléket. Mindenki nagyon szereti a Családját, de az írást végigolvasva talán hihető, hogy Ő miért is ragaszkodott az átlagosnál is jobban hozzánk.

A Teremtő kevésnek tartotta a sorsába szőtt nehézségeket. Fiatalon, ötvenedik születésnapja után néhány hónappal elvitte tőlünk. Az Isten áldja meg emlékét.

A zenész ember bohém lélek.És azokat az embereket tartják bohémnek, akik mindenben az élet kellemes oldalát próbálják megpillantani, és általában nem hajlandók komolyan venni még az olyan helyzetet sem, amely esetleg halálos veszedelmet rejthet.

Egy fiatalember, - akit bevonultattak a hadseregbe a második világháború alatt - azt hitte, olyan helyre keveredett, ahol neki ugyan azt kell csinálnia, amit a civil életben megszokott. Zenélni. Mert ahonnan bevonultatták, az a színház zenekara volt, ahol vadász kürtön  "játszott". Ez eleinte így is volt, de 1944 őszén elvették a "játékát" mivel a "haza" nagy bajban volt, és neki is fegyvert adtak a kezébe.                                                                                   

Ő mindenre fel volt készülve, csak arra nem, hogy embert öljön. Úgy gondolta, neki ilyen helyen nincs semmi keresnivalója, ezért a   a "körletből", amely akkor számára egy csepeli laktanyában volt biztosítva, az egyik éjjel megszökött. Hallotta ugyan, hogy mivel jár, ha egy szökött katonát elkapnak, de neki egy dolog lebegett a szeme előtt: el innen minél előbb. És, hogy el ne kapják, olyan helyeken igyekezett hazafele, ahol nem nagyon mozogtak emberek. 

Útja több, mint egy hétig tartott a tiszántúli városba. Egyik alkalommal érdekes esettel találkozott. Az adott helyen valamelyik "baráti" ország légiereje rendezett egy légiparádét, amely eredményeképpen kő kövön nem maradt. A szó szoros értelmében. 

Belebotlott egy idősebb emberbe, aki egy nagyobb kövön üldögélt, és néhány méterrel tőle egy szabályos kör alakba helyezkedtek el a kisebb-nagyobb kövek, melyeket a bombázás rendezett mértani alakzatba.  A vélt körön belül egy kavicsot sem lehetett jóformán látni. Kérdezte a fiatalember:

- Hát Bátyám , Maga hol volt a bombázás alatt ?

- Itt voltam én Fiam, ezen a Szent helyen. 

Nagyon elcsodálkozott, mert talán az első magyarázhatatlan dolog volt, amivel eddigi életében találkozott. Váltottak még néhány szót, majd mindketten "Minden Jót !"  kívánva a másiknak, elváltak útjaik. Míg gyalogolt hazafelé, arra gondolt, akkor talán ő is megérdemli, hogy az a Valaki vigyázzon rá, aki megóvta  alkalmi ismerősét.

Így is történt, minden nagyobb baj nélkül hazaérkezett. Túl nagy örömujjongás nem fogadta. Nevelő szülői házba érkezett. Ott úgy nőtt fel, mint "sokadik" gyerek. Mert, míg a többiek saját gyerekként, ő "csak" nevelt gyerekként  szerepelt a családban. És kinek hiányzik a háború förtelmes dolgaihoz még egy szökött katona? Mindent hozhat egy családra, csak jót nem.

Ehhez annyit kell tudni, hogy  Édesanyja huszonévesen, egy meleg nyáron, mint ami mostanság is van, a hideg italtól tüdő gyulladást kapott, és elhunyt. 

Mivel a kis gyermek váratlanul érkezett a világra, az apja nem vette

feleségül édesanyját. Vele, édesapjával  akkor találkozott utoljára - néhány évesen -  amikor megtisztította Apjának a tiszti csizmáját, mielőtt az  visszament szolgálati helyére. 

Apja később megnősült, és messze  elkerülte azt a házat, ahol nem kívánatos gyermeke élt.

           

Szóval  egy szökött katona mindent hozhat egy családra, csak jót nem. Ezt tudva, és érezve a helyzet tarthatatlanságát, igyekezett a nevelő családjának minél kevesebb gondot okozni. Ehhez az események gyors változása is hozzásegítette, és az ország hivatalos felszabadulásakor már házas emberként jelentkezett ismét a szinház zenekarába, ahol azonnal alkalmazták, mert a jó zenére akkoriban nagy szükség volt. Házasságához annyit, - azt mondják, abban az időben és hangulatban ez gyakori volt - hogy az két fázisból állt: meglátni és megszeretni. Onnantól kezdve pedig következett a család alapítás, melytől azt remélte megkapni, mely gyermekkorában nem igazán adatott meg Neki. 

A következő évben fia született. Azaz megszülettem. Ezért az előbbi fiatalembert innentől Apunak nevezem. 

Néhány év elteltével Húgom született, négyen már igazi családot alkottunk. Még néhány év, és  megszületett az Öcsém, aki talán a legkedvesebb gyermeke volt Apámnak. 

Ezután nagyobb lakásba, új helyre költöztünk.Pár nap után feltűnt, hogy az egyik udvari szomszéd nagyon hasonlít Apura. Illetve Apu Őrá. Kiderült, hogy a szomszéd testvére az Apu Apjának.

          

Ekkor én még csak néhány éves lehettem, de a beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy rövidesen találkozom Nagyapámmal !  Mert ugyan volt egy Másik, akit nagyon szerettem, - jobban talán csak Ő szeretett engem -  de azért nagyon vártam a Másikkal való találkozást is. Hiszen, mint minden kisgyerek, én is tudtam, hogy az a rendes dolog, hogy a gyerekeknek két Nagypapája és két Nagymamája van.

Egyik nap Apu hazaérkezése után kézenfogott, és elindultunk otthonról. Akkor szokatlanul szótlannak láttam. Most már tudom, -  feszült volt.

Megérkeztünk egy szép nagy házhoz,    - ami gyermeki szivemben egy kis büszkeséget dobbantott, mert igaznak tünt amit a felnőttektől hallottam, hogy a Nagyapám "tehetős" ember. De, mint rövidesen kiderült, ez volt az utolsó dobbanás Nagyapám irányába...  - és Apu meghúzta az akkor használatos kapucsengőt. 

Nem sokára kinyílt a kapu. Ott állt előttem a Nagyapám, kezében vödörrel.

Apu köszönt : csókolom Apu, én vagyok....... a fia. Nagyapám válaszként dörmögött valamit, majd azt mondta. 

 " Mindjárt jövök, csak megetetem a malacokat."  

Ezzel megfordult és otthagyott bennünket.

Apu megfogta a kezem és csak annyit mondott: "na, gyere fiam !"

Hazafelé talán még szótlanabb volt, mint odafelé. Igaz, én sem tudtam semmit kérdezni Tőle, mint ahogy Nagyapámnak is "elfelejtettem" köszönni. Többé, míg élt, nem esett szó az Apjáról.

Nekem pedig továbbra is egy Nagyapám maradt. Az, akiről a történetben alig esett szó.